Becslések szerint a hadszíntéri halálok 10%-át végtagvérzés okozza, amik a megelőzhetőnek ítélt halálesetek kiemelkedő, mintegy 60 %-át teszik ki. Ezeknek a tragédiáknak a megelőzésében játszhatnak fontos szerepet az érszorítók. (Forrás)
Az érszorító egy olyan eszköz, ami a végtag összeszorításával képes elzárni mind az artériás, mind pedig a vénás véráramot. A szerkezet lényege, hogy körkörösen nyomást gyakorol a végtag egy részére, ami az izomszöveten keresztül áttételesen összeszorítja az érfalat, ezáltal a felhelyezett ponttól lefelé megszünteti a keringést.
Ennek a folyamatnak az eredményeként a végtagban megszűnik a vérellátás és így az esetleges vérveszteség is minimalizálható. Hadszíntéri sérüléseknél, amputáció során és sebészeti környezetben is fontos, életmentő szerepet tölthetnek be.
A korai érszorítók története
A legegyszerűbb érszorítók akár rögtönzött módszerekkel is elkészíthetőek egy vékony szövetdarab és egy bármilyen bot segítségével. A szövetcsíkból formált hurkon áthúzzuk a botot, majd a végtagra helyezzük a sebszéltől 4-5 centiméter távolságra. A bot eltekerésével feszíthető a hurok, amivel így kifejthető a kívánt nyomás. Természetesen ez a módszer viszonylag pontatlan és emiatt veszélyes lehet.
Az érszorítók története egészen Krisztus előttig nyúlig vissza. Nagy Sándor hadseregében a sérültek ellátására használták őket. Később a rómaiaknál inkább sebészeti környezetben, amputációk esetén fordultak elő. Ezek a korai eszközök keskeny bronzabroncsokból álltak, amiken csupán egy vékony bőrréteg szolgálta a végtag védelmét.
Az érszorítók fejlődése
Sokáig nem történt jelentős előrelépés az eszközök fejlődésében, mígnem 1718-ban egy francia sebész, Jean Louis Petit elkészítette az első csavaros érszorítót. A gyakran használt tourniquet név is innen származik, a francia tourner jelentése ugyanis fordítani.
A Brit Királyi Haditengerészet egészségügyi reformjáról ismert skót származású orvos, Sir Gilber Blane 1785-ös írásában javasolta, hogy minden tengerész hordjon magánál egy egyszerűbb kialakítású érszorítót.
1864-ben Sir Joseph Lister brit sebész tett jelentős előrelépéseket operációival, ahol minimalizálta a páciensek vérveszteségét. A végtag megemelésével vértelenítette azt, majd érszorítók segítségével zárta el a véráramot.
Friedrich von Esmarch 1873-ban fejlesztett ki egy gumis kötszert, amit később el is neveztek róla. Ez egy háromszög alakú kendő volt, ami 32 különböző módon használható kötözésre, végtagok fixálására, vagy a véráram elzárására.
Az érszorítók története nem csak Európára korlátozódott. Az amerikai polgárháború idején minden katonánál kellett, hogy legyen valamilyen szövetszalag és az ehhez tartozó bot, hogy szükség esetén érszorítóként használhassák őket. A hosszú evakuációs idők és a nem megfelelő kiképzés miatt azonban a szükségesnél sokkal több amputációval végződő sérülés történt.
Használatukból adódó problémák
A kezdetleges érszorítók kialakításukból adódóan nem mindig képesek egyenletes nyomás kifejtésére és az eszköz szorossága sem állítható a megfelelő pontossággal. A rögtönzött, nem megfelelően, vagy túl hosszú ideig alkalmazott tourniquetek komoly szövődményeket, súlyos esetben akár maradandó paralízist is okozhatnak.
A felhelyezett érszorítók 15-45 percen belül blokkolják az idegi ingerületvezetést. Ez az időintervallum állandó, független az alkalmazott nyomás mértékétől, ebből tehát megállapítható, hogy a paralízis nem a mechanikai nyomásnak, hanem az oxigénhiányos állapotnak tudható be. Ez a folyamat hideg környezetben valamelyest lelassul.
Bizonyos esetekben a túlhúzás is károsíthatja a perifériás idegeket. Szerencsére ez ritkán fordul elő és nem feltétlen okoz maradandó károsodást. Harctéri statisztikák alapján elmondható, hogy 2-3 órás alkalmazás után az esetek kevesebb mint egy tizedében jelent meg idegsérülés. Forrás
A túl hosszú használat azonban akár komoly, maradandó károkat is okozhat. A nyomás alatt lévő bőrfelület nekrózisa léphet fel, duzzanat vagy hólyagképződés alakulhat ki.
Az érszorítók kiváltása
Ha az adott végtag elvesztése és a vérveszteségtől történő halál között kell választanunk, akkor egészen egyértelmű a döntés, hogy használjunk-e –akár rögtönzött- érszorítót. Vannak azonban olyan esetek, amikor kiválthatjuk őket más eszközök használatával is.
Ha az evakuáció várható ideje nagyobb, mint két óra, akkor maradandó sérüléseket okozhat az érszorító használata. Ha a sérült éber, erős radiális pulzus tapintható, akkor használhatunk vérzécsillapító kötszereket vagy nyomókötést is. Esetleges amputációnál azonban minden alkalommal szükséges lesz az érszorító használata.
Érszorítók története az 1900-as években
A 20. században mind a klinikai, mind pedig a hadszíntéri érszorítók jelentős fejlődésnek indultak.
1904-ben Harvey Cushing amerikai idegsebész feltalálta az első pneumatikus érszorítót, ami egy felfújható henger és sűrített levegő segítségével működött. Ez az eszköz gyorsan és egyszerűen helyezhető fel vagy távolítható el, így jelentősen lecsökkenti az esetleges idegbénulás esélyét.
A német származású August Bier a modern érzéstelenítés jelentős alakja volt. Ő volt az első, aki érszorítók és intravénás érzéstelenítők segítségével helyi érzéstelenítést alkalmazott az operált végtagokon.
Az 1900-as évek kapcsán nem felejthetjük el a történelem legjelentősebb hadszíntéri eseményeit sem. Az első világháború során hatalmas számú végtagsérülést kellett kezelniük a felcsereknek. Ezekben az esetekben az érszorítók sok életet mentettek meg. A nem megfelelően alkalmazott eszközök azonban rengeteg komplikációt is okoztak. A második világháborúban már sokkal nagyobb figyelmet fektettek ezeknek a sérüléseknek a csökkentésére.
A legtöbb komplikációt a hosszú evakuációs idők és a szakszerű ellátás elhúzódása okozta. Sok esetben a vérkeringés hiányából adódó károk nagyobbak voltak, mint amit maga a vérveszteség okozott volna. Emiatt a második világháború után az amerikai hadseregben jelentősen csökkent az érszorítók használata. A 21. századra azonban drasztikusan leredukálódott az az idő, amíg a sérültek ellátását meg tudták kezdeni, így a tourniquetek újra elfoglalhatták az őket megillető helyet.
Modern érszorítók
Az 1900-as évek végére szinte teljesen elkülönült az érszorítók harctéri és a klinikai alkalmazása. A kórházi környezetben alkalmazható összetettebb gépek nem versenyezhetnek a katonai érszorítók egyszerű használatával és rugalmasságával.
A legnagyobb előrelépés, ami a mai napig meghatározza a klinikai érszorítók használatát Dr James McEwen, biomérnök nevéhez köthető. A mikroprocesszorral irányított érszorítók pontos kalibrációk segítségével határozták meg a szükséges nyomás erősségét.
Katonai érszorítók
Az első speciális katonai érszorítók története 2005-ben kezdődött, amikor az amerikai Composite Resources Inc. kifejlesztette és piacra dobta az első ilyen eszközt. Ezeket az érszorítókat nem csak a hadseregnél, de a civil mentőszolgálatoknál is rendszeresítették többek között az Egyesül Államokban és az Egyesült Királyság területén is.
Jelenleg az egyik legnépszerűbb típus a C-A-T (Combat Application Tourniquet) érszorító, ami már a hetedik generációnál tart. Az éles használat során szerzett tapasztalatok és visszajelzések alapján folyamatos fejlesztésen esnek át ezek az eszközök, így a legszigorúbb katonai szabványoknak is eleget tesznek.
A kisméretű, könnyű érszorító akár egy kézzel is felhelyezhető, a csúszásgátló pánt, a tépőzáras biztosítás és az önfeszítő csat pedig még egyszerűbbé teszik a használatot. Három különböző kivitelben kapható. A kék színű gyakorló eszközök mellett, a narancssárga first responder változat és a fekete színű taktikai érszorító létezik még.
Az utóbbi évek során Afganisztánban és Irakban a vérveszteség okozta halálesetek száma 2%-ra csökkent. A vietnami háború idején ez a szám még 7% környékén mozgott. A fent említett harctereken a katonai érszorítók 2005 és 2011 között megközelítően 2000 amerikai katona életét mentették meg.
További források:
Leslie Klenerman – The Tourniquet Manual